Megosztás

John Holt: Koncentrációs tábor és az iskola

(Részlet a szerzö: Iskolai kudarcok c. köynvéböl 173-177.old / Gondolat kiadó)

Nemrég egy faji szokásokról szóló cikkben valami nagyon megragadott, de csak mostanában kapcsoltam össze a gyerekekről való ismereteimmel.

A cikk írója német koncentrációs tábor foglya volt a háború alatt. Ö és fogolytársai, megpróbálván menteni életüket és maradék emberi méltóságukat, és megpróbálván szembeszegülni, rabtartóik parancsaival szembeni minden tehetetlenségük ellenére kifejlesztettek a helyzet kezelésére egy sajátos tábori személyiséget. Magukra öltöttek egy kedves, bamba álarcot, bugyután vigyorogtak, együttműködési hajlamot mutattak, csak éppen magatehetetlennek bizonyultak - mint Svejk, a jó katona: Ha mondtak nekik valamit, akkor nagy figyelemmel hallgatták, buzgón bólogattak hozzá, és kérdéseket tettek föl, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen szót sem értettek meg az egészből. Amikor ezt a taktikát nem tudták már biztonságosan alkalmazni, akkor amennyire csak lehetett, az ellenkezőjét csinálták a feladatnak, vagy éppen megcsinálták, de olyan rosszul, amilyen rosszul csak merték. Természetesen tudták, hogy ezzel nem nagyon hátráltatják a németek hadmozdulatait, de még a tábor vezetőségét sem akadályozzák semmiben, mégis, ez a taktika valamennyire segített megőrizni az integritásukat.

Megosztás

John Holt: A szabadság fogalma

A Freedom and Beyond (A szabadság és azon túl) c. könyv 3. fejezete

A „szabadság“ szót gyakran helytelenül használják. Talán mert félnek tőle. Nem olyan rég egy hölgy dühös hangvételű levelet fogalmazott meg egy torontói újságnak, amiben a gyerekek szabadságra nevelését ostorozza. Mert mi történne – tette fel a kérdést – ha beleásítanék a főnököm képébe, amikor épp kiselőadást tart nekem, vagy úgy juttatnám kifejezésre az érzelmeimet, hogy odavágom az írógépet a földhöz a sok irattal együtt? Amikor ez a hölgy a szabadságot emlegeti, nyilvánvalóan ő az, aki nagyon szeretne a főnöke arcába egyenesen beleásítani, mert szerinte az egy nagyképű, gőgös alak, majd odavágni azt a nyavalyás írógépet az orra elé a földre, azt a sok felesleges iratot pedig kihajítani az ablakon. Persze nem meri megtenni.

Megosztás

John Holt: Árulkodás és csend

(Két részlet a szerző "How Children Fail" c. könyve második fejezetének 1982-es kiegészítéséből)

Árulkodás

Amikor korábban arról írtam, hogy a gyerekeknek egymástól is biztonságban kell lennie nem annyira a fizikai erőszakra (bár ez is előfordul már a legalsó osztályokban), sokkal inkább a szellemi erőszakra gondoltam. Emberek százszámra – tanárok, volt tanárok, gyakorló tanárjelöltek, emberek, akik maguk tanítják gyerekeiket és gyerekek maguk is – számoltak be arról, hogy osztályokban azt látták, hogy azokat a gyerekeket, akik valamit nem tudnak, vagy csak rosszul tudnak valamit megcsinálni, a többi gyerek, sőt a tanárok is kigúnyolják.

Amikor elkezdtem az ötödikes osztályomat tanítani, elhatároztam, hogy ezt meg fogom változtatni, nem azért mintha ezzel kapcsolatban valami nagy elméletem lenne – azok később jöttek – hanem azért, mert általában szeretem a gyerekek társaságát, és gyűlölöm, ha látnom kell, hogy közönségen és erőszakosan viselkednek.

Megosztás

John Holt: Az elveszett boldogság nyomában - könyvismertetés

John Holt Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv c. könyvéről  (magyarul megjelent 2007-ben. Fordította: Barta Judit. Kétezeregy Kiadó, Budapest)

Számomra olyan jelentősnek tűnik ez a könyv, mint az összes általam eddig olvasott könyv együttvéve. Jean Liedloff leírja és megmutatja benne, hogy a kisbabák akkor fejlődnek legjobban egészség, boldogság, intelligencia, függetlenség, önállóság, bátorság és együttműködés tekintetében, ha a humán biológiai tapasztalat „kontinuumában” születnek és nőnek fel. Úgy, ahogy a „primitív” anyák szülik meg és nevelik fel csecsemőiket, s ahogy vélhetően mindig tették ezt az emberi létezés évmilliói során. Nagyjából egy évig, amíg a kúszó-mászó, felfedező időszak el nem kezdődik, a csecsemők élvezik és igénylik az anyával való folyamatos fizikai kapcsolatot (vagy egy olyan valakiét, akit ugyanolyan jól ismernek és megbíznak benne). Néhány ezer évig a kisbabák mindig megkapták ezt a folyamatos fizikai érintkezést, és minden újszülött – mit sem tudva a történelemről, de mindent tudva saját állati természetéről – elvárja, követeli ezt, és rettentően szenved, ha nem kapja meg.

Megosztás

Fóti Péter:  Mivel is foglalkozom mostanában?  A válasz egyszerű: John Holttal

megjelent a Taní-tani alternatív pedagógia lap 2006/3 számában (65-66.o) 

Az amerikai John Holt (1923-1985) első könyve How Children Fail (Iskolai kudarcok) 1964-ben jelent meg. Sikerkönyv lett, írója Amerika szerte ismertté vált. Második könyve, amelynek címe „How Children Learn” (Hogyan tanulnak a gyerekek) 1967-ben látott napvilágot. A két könyvet együtt több mint másfél millió példányban adtak el.

Ez, úgy látszik, elég volt a Gondolat Kiadónak, hogy a könyvet lefordítassa, és Iskolai kudarcok címmel kiadja 1991-ben. Figyelni, azonban nem nagyon figyeltek, vagy direkt nem néztek utána a részleteknek, ugyanis Holt 1982-83-ban újra kiadta két sikerkönyvét, és 20 év tapasztalatait hozzáírta. Ezeket az angol kiadásban a margón jelölte. Az eredeti szöveghez nem nyúlt hozzá, így aki akarja, olvashatja úgy is, hogy kihagyja a jelölt részeket. Sajnos a Gondolat kiadó, bár a könyv elején a copyrigthnál az 1982 szerepel, mégis csak az eredeti 1964-es könyvet fordíttatta le.

Megosztás

John Holt: Nyitott szemmel

Részlet a szerző Freedom and Beyond c. könyvének  A szabadság struktúrája c.fejezetéből

Két gyerek, 8 és 5 évesek, nővér és az öccse játszanak a füvön a ház mögött, az udvaron. Figyelem őket és néha, ha kérnek, segítek. A legfontosabb eszközük egy szárítókötél, amelynek egyik végét egy kis fához kötötték. A  nyolcéves éppen most tanulja, számos iskolai barátjával együtt, hogy hogyan kell kötelet ugrani. Az ötéves tele van energiával és lelkesedéssel, és mindenben részt akar venni, ami történik. Sokat játszanak együtt, mert bár külön-külön vannak más barátaik is, de közülük senki nem lakik olyan közel, hogy bármikor rendelkezésre állna, meg azért is, mert kedvelik egymást.. Amiként a gyerekeknél ez gyakori, szeretik az erőfeszítést és a versenyt.

Megosztás

John Holt: Szabadság és azon túl - Bevezető

Talán eljött az ideje, hogy befejezzük azt, hogy az oktatásról beszéljünk, mondta nekem George Dennison, abban az időben, amikor  “A gyereke élete” c. könyve megjelent. Nem voltam egészen biztos abban, hogy mit is ért ez alatt. Azt gondoltam, hogy arra gondol, hogy az oktatás szó arra utalhat, hogy az oktatás valami olyasmi, ami különálló folyamat lenne az élet többi részétől. Gyakran, mint más hasonló esetben, amikor nem vagyunk biztosak abban, hogy mit is akar mondani akivel beszélgetünk vártam, hogy nem tesz-e még valamit hozzá, ahhoz amit mondott. De valamilyen okból beszélgetésünk más irányt vett, és később se volt lehetőségem megkérdezni, hogy mit is ért ezen pontosan.

Megosztás

John Holt: Tekintély

A szerző Freedom and Beyond (Szabadság és azon túl) c. könyvének  5.  fejezete


Némelyek, akik az iskolareformmal sokat foglalkoznak, gyakran túl sokat időznek annak a különbségnek a bemutatásával, ami a „nyitott iskolák“ és a „szabad iskolák“ között van. A nyitott (vagyis a szerintük „jó”) iskolák  olyanok, mint az új brit elemi iskolák: ahol a tanárok, szerintük,  "nem adják fel le tekintélyüket”. A szabad iskolákban (amik szerintük a „nem jó” iskolák), mint Summerhillben vagy számos más amerikai szabad iskolában,  a tanárok, szerintük, „feladják tekintélyüket”. Mások, akik a szabad iskolák szemszögéből nézik a dolgokat, ugyanígy definiálják a helyzetet, csak épp a szereplőket cserélik fel. Amikor magukról szólnak dühösen és megvetően  közlik: „Nem nyitott iskola vagyunk, hanem szabad iskola!“. Mindebből arra lehetne következtetni, hogy létezik egy jól látható-érzékelhető választóvonal, amely a nyitott és a szabad iskolák között húzódik. Pedig nincs!

Megosztás

John Holt: Három félrevezető metafora

Könyvrészlet – nyersfordítás/ Learning all the time- Lighthouse Books 1991 148-152.o.

Sokkal erősebben, mint hinnénk, életünket és munkánkat metaforák irányítják, képek, amelyek a fejünkben vannak és arról szólnak, hogy hogyan is működik a világ (vagy hogyan is kellene működjön). Ezek a képek gyakran reálisabbak számunkra, mint maga a realitás.

A szervezett oktatás három különös metaforán alapszik. A tanárok közül sokan tudatában vannak ezeknek a képeknek, számosan nem tudnak róluk, megint mások harciasan tagadják ezek létét. Akárhogyan is van, ezek a képek meghatározzák azt, ahogyan a tanárok többsége tevékenykedik az iskolában.

Megosztás

Iskolai bíróság egy fekete többségű szabad iskolában, a 70-es években az USA-ban

(részlet John Holt: Freedom and Beyond c. könyvének The Structure of Freedom c. fejezetéből)

 

„Az egész rend-kérdés nagyon bonyolult. Mennyi szükséges belőle? Ha túl kevés van belőle, nagyon nehéz bármit is elvégezni, vagy bármibe belekezdeni. Ha túl sok, akkor viszont több idő megy el azzal, hogy fenntartsuk, mint azzal, hogy a gyerekekkel bármi értelmeset csináljunk. Egyesek sokkal jobban bírják a rendetlenséget, mint mások. Vannak, akik egyszerűen nem bírják elviselni. Ismertem egy ügyvédet, akinek az asztalán folyton hatalmas hegyekben álltak a papírhalmok, de ő mindig megtalálta azt, amelyiket épp kereste – láthatjuk, vannak, akik meglátják a rendet a látszólagos káosz mögött.

 

Mennyi rendet kell kieszközölnie egy felnőttnek a gyerekek között? Mennyi az, amit maguknak a gyerekeknek kell megteremteniük? Mennyi időt adhatunk nekik erre? Herndon a The Way It Spozed To Be (’Ahogy annak lennie kell’) c. írásában kiemeli, hogy a legtöbb felnőtt sosem ad elég időt a gyerekeknek, hogy ők maguk teremtsék meg a saját rendjüket, mert úgy vélik, nem képesek arra, hogy a káosz felett úrrá legyenek. Így aztán arra a következtetésre jutnak, hogy erre egy gyerekközösség sem képes. De így sosem tudhatjuk meg, mi lett volna ha. Minden egyes alkalommal, amikor megpróbáljuk mi magunk a gyerekek életét elrendezni, megfosztjuk őket attól a lehetőségtől, hogy bebizonyítsák, ők is képesek erre, magunkat pedig attól az élménytől, hogy tanuljunk abból, hogyan teszik ezt. Valamikor a tavalyi év során ezeket a sorokat vetettem papírra:

 

Nemrég meglátogattam egy szabad-iskolát, ami egy templom alagsori helységeibe vette be magát. Körülbelül 45 gyerek volt ott, pár tinédzser, de a legtöbbjük 5 és 11-12 év közötti gyerek. Amikor odaértem, épp az ebédjüket költötték el. Fülsiketítő volt a zaj.


Látógatóink