Megosztás

 

Fóti Péter: A szegények Summerhillje[1]

Bevezető George Dennison A gyerekek életéből – Az „Első utcai” iskola története[2] c. könyve első és harmadik fejezetének fordításához

 

„A tanulás élménye egy teljesség megélése. A gyerek érzi a maga ereinek egységet, és az őt körülvevő emberek folytonosságát. A szülei, a barátai, tanárai… egy jövendő világot képesek elé rajzolni, és ő ebben a világban érzi a saját lehetséges erejét. Minden, ami megkurtítja ezt a teljességet, az nem teljes értékű tanulás. Gyerekek, akik eltárolnak tényeket, és papagájként visszaadják a válaszokat (mint azt John Holt Iskolai kudarcok c. könyvében bemutatta), nagy aggodalmaktól szenvednek. Amikor emberekhez kapcsolódnak, akkor ebben nincs benne, hogy érzik erejüket, hanem elnyomják saját igényeiket. A lázadó gyerekek jobban ragaszkodnak az ösztöneikhez, de szenvednek a biztonságérzet hiányától a konfliktusok miatt, amik az emberekkel kapcsolatban érik őket.

Megosztás

Fóti Péter: Miért nem tehetnek fel a gyerekek kérdéseket az iskolában?

 

Számos probléma mellett a mai iskolát jellemző dolog az, hogy ott nem a gyerekek, hanem a tanárok kérdeznek. A mai iskolát általában az jellemzi, hogy a tanárok elmondanak valamit, és azután kérdéseket tesznek fel, amelyek arra vonatkoznak, hogy vajon a gyerekek emlékeznek-e arra, amit a tanár mondott, hogy ahogy erre mondják: megtanulta-e a tananyagot, amit elmondtak neki. Mindezt abban a hitben teszik a tanárok, hogy ezzel felkészítik a gyerekeket arra, hogy beilleszkedjenek a modern társadalomba. A magam részéről egyre inkább azt érzem, hogy ez a fajta nézet egészen hamis és félrevezető. Sokkal inkább egyet értek David Gribble-lel, aki így beszél tanári pályafutásáról:

"A legtöbb ember, a legtöbb iskola, amelyik érdekes és újszerű eszmékkel indul, lassan megindul visszafele a konvencionális irányba, míg én a másik irányban indultam el.

 

Megosztás

Mihalicz Csilla: Boldog gyerekek köztársasága - Summerhill

Nők Lapja: 2011/11. 22-24.old

A tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza, a gyereket ellentmondásos viszonyba taszítja a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezésére az olvasáson keresztül, de nem taníthat neki társadalmi felelősségtudatot a történelem tanításával, azt akarván bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, ha az osztályteremben nem köztársaság van, hanem önkényuralom.” Homer Lane

Mi az elsődleges feladata az iskolának a demokratikus világban: hogy műveltséget adjon át és megtanítson társadalmi kényszerek tűrésére, vagy hogy szabadnak és boldognak érezzék magukat benne a gyerekek? Ez az oktatás alapkérdése. Van a világban néhány demokratikus iskola, amely ez utóbbit tartja küldetésének, ahol a gyerekek a saját ügyeikben maguk döntenek. Akár arról is, bemennek-e az órákra.

Megosztás

Fóti Péter: Megjegyzések Jean Jacques Rousseau: „Emil, avagy a nevelésről” c. könyvéhez

A hasznosság elve

Annyit azonban fontos elöljáróban megjegyezni, hogy Rousseau nem a szegény rétegek nevelésével foglalkozott, hanem azon gondolkodott, hogy hogyan kellene átalakítani a pénzes rétegek gyerekeinek nevelését. Úgy gondolta, hogy a klasszikus műveltség helyett valami másnak kell átvennie annak helyét, ha az előkelők gyerekeiket nem csupán műveltségükre büszke semmittevőkké szeretnék nevelni, latint, görögöt és régi történelmet tanítva nekik. Rousseau ezekkel a nézetekkel szemben fogalmazta meg saját elveit, és hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a gyereknek, még ha arisztokrata is olyan dolgokat kellene tanulnia, amiket a gyerek hasznosnak tart. Mindezt kiterjesztette olyan területekre is, amiről még ma is azt gondoljuk, hogy a gyerekeket kényszeríteni kell, mint például például az olvasás. Rousseau úgy képzelte, hogy a kényszerű olvasás tanítás helyett fel lehet kelteni a gyerek érdeklődését az olvasás iránt, azzal, hogy számára érdekes írásos dolgokat nem olvasunk fel számára, és ekkor maga inspirációt érez arra, hogy megtanuljon olvasni. Mai szemmel még szembetűnőbb, hogy egy gyereket, aki a mai világban él, a megértés igénye ráviszi arra, hogy megpróbálja az öt körülvevő világot jellemző feliratokat elolvasni. A nevelőnek csupán meg kell várnia, amíg ez az igény erőteljes lesz, és nem szabad túl hamar egy másik kényszerekkel megterhelt útra terelnie a gyereket. Rousseau ezt így fogalmazta: „Egy biztos módszer amire senki nem gondol az az igény arra, hogy valaki megtanuljon olvasni. „Ébreszd fel ezt a kívánságot a gyerekben és aztán eldobhatod a szokásos módszereket, mert minden módszer alkalmas lesz arra, hogy megtanulja azt”. Mai eszünkkel ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a kívánság olvasni megtanulni minden gyerekben megvan, a probléma az, hogy kényszerre alapozott módszereink megölik ezt a kíváncsiságot.

Megosztás

Fóti Péter: Egy fészbuk nyúlra

A szülői hálózaton ezt a fészbuk bejegyzést tettem honlapunk egy uj irásából idézve:

„Hangsúlyozom, hogy én elhatárolódom azoktól az emberektől, akik úgy írnak (mi több ítélkeznek) a nevelésről, hogy csak a hagyományos iskolázást ismerik, melyben őket is részesítették húsz, harminc vagy ötven esztendővel ez előtt. Hajlamosak úgy gondolni, hogy az, ahogy őket nevelték, tanították, ma, a huszonegyedik században is az egyetlen megfelelő mód. Én egy másféle szemszögből írok a gyerekekről. Én igazi gyerekekről írok, akik igazi iskolákba járnak, és sokszor az ő saját szavaikat idézem. Sok, a hagyományosnál bölcsebb nevelési módszereket volt szerencsém látni, és én ezek sikereiről kívánok szólni.”
Ezt a cikket idéztem: David Gribble rövid portréja

Nem írom most ide a beszélgetéshez vezető linket, mert ott már csak egy torzó található értelmetlenül.

Megosztás

 

Fóti Péter: Gyerekek és papagájok (Önállóság és önállótlanság a gyerekkorban)

„Az erényes ember nem parancsol, és nem engedelmeskedik.
A hatalom mindent megfertőz, amihez ér, és az engedelmesség megbénítja a géniuszt, az erényt, a szabadságot, az igazságot, és szolgát csinál az emberből, és a nagyszerű embert egy mechanikus automatává alakítja.” (Shelley)

Bevezető

Egy-két évvel ezelőtt gyakran olvastam magyar folyóiratokban arról, hogy bizonyos pártok „katonáit“ papagájoknak nevezik. A név azért jó, mert kiemeli azt, hogy a pártokon belül számos olyan, gyakran magas szintű pártkatona van, aki csupán a vezetők szólamait visszhangozza, mint azt a papagájok teszik. A következőkben szeretnék kitérni arra, hogy ez a jelenség nem csupán a pártkatonák között fordul elő, hanem már sokkal korábban keletkezik. Számos gyerek válik már a családban, később az iskolában papagájjá, és ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy számos felnőtt papagájjal találkozunk.

A jelenségre jó néhány, az oktatással foglalkozó ember felhívta a figyelmet. George Dennison író, aki az 1960-as években New Yorkban egy kis szabad iskolában dolgozott tanárként, így írt erről:

„A tanulás élménye egy teljesség megélése. A gyerek érzi a maga ereinek egységét, és az őt körülvevő emberek folytonosságát. A szülei, a barátai, tanárai […] egy jövendő világot képesek elé rajzolni, és ő ebben a világban érzi a saját lehetséges erejét. Minden, ami megkurtítja ezt a teljességet, az nem teljes értékű tanulás. Gyerekek, akik eltárolnak tényeket, és papagájként visszaadják a válaszokat (mint azt John Holt az »Iskolai kudarcok« c. könyvében bemutatta) nagy aggodalmaktól szenvednek. Amikor emberekhez kapcsolódnak, akkor ebben nincs benne, hogy érzik erejüket, hanem elnyomják saját igényeiket. A lázadó gyerekek jobban ragaszkodnak az ösztöneikhez, de ők szenvednek a biztonságérzet hiányától a konfliktusok miatt, amik az emberekkel kapcsolatban érik őket.”

 


Látógatóink