Megosztás

Fóti Péter: Egy (nem magyarországi) Waldorf iskola belülről

Az élet úgy hozta, hogy szeptember 1-től a fiam egy Waldorf iskola tanulója. Nem árulom el, hogy melyik iskola, mert nem akarok kárt okozni az iskolának. Egyszerűen a világon létező 1000-nél is talán valamivel több Waldorf iskola egyikéről van szó.

Mi baj van ezzel az iskolával? A válasz attól függ, hogy mit tekintünk normálisnak. Ha az a normális, hogy a gyerekek osztályokra bontva, ahogy az évek haladnak minden nap egy terembe zárva tanulnak, akkor a Waldorf iskola jó. Ha valaki nem tartja egészen normálisnak az évfolyamokra bontást, és azt, hogy a gyerekeknek azt kell tanulniuk, amit a felnőttek (elsősorban Rudolf Steiner) kitalált, hogy jó nekik, akkor az iskola nem normális.

Megosztás

Méltatlanul ismeretlen cikkeink

Az alább fesorolt cikkek különféle okokból jutottak sanyarú sorsra: vagy még akkor kerültek a blogra, amikor még a kutya se olvasott minket, vagy elfelejtettük hirdetni őket a facebookon, vagy és persze ez is előfordul, kevés ember számára érdekesek. Erre a lapra ezek kerülnek fel.

Megosztás

Helmut Zöpfl: A kis herceg a Pedagógusnál

 

- Jó napot! - mondta a kis herceg.

- Egész mondatokban beszélj! - javította ki a Pedagógus. - Úgy mondják: Jó napot kívánok neked! Mondd lassan utánam!

- Jó napot kívánok neked! - mondta illedelmesen a kis herceg.

- Jól van! - nyugtázta a Pedagógus, majd elővett a zsebéből egy könyvecskét.

- Hát ez meg mi? - kérdezte a kis herceg.

- Beírok neked egy jó jegyet a jó magaviseletedért. - válaszolta a Pedagógus - Akarsz az iskolámba járni? - kérdezte aztán.

Megosztás

És kell-e egyáltalán nevelés? - Benda Judit Summerhillről beszélgetett dr. Vekerdy Tamással

 
"Viszonylag friss felfedezés, hogy a „boldogsághormon” - az endorfin - a kommunikáció révén szaporodik az emberi agyvelőben. És Summerhill egy kommunikatív közeg a tanárok és a különböző diákok között, ami egy nagyszerű lelemény, és abszolút fejlesztő. Ebben a közegben természetesen juthatunk el olyan kérdésekig mint például, hogy az életnek kell-e örülni."
Megosztás

John Taylor Gatto: Az iskola ellen

Arról, hogy hogyan és miért nyomorítja meg a gyerekeinket a közoktatás

Forrás: Against School

Harminc éven át tanítottam Manhattan néhány legrosszabb és néhány legjobb iskolájában, és ez idő alatt az unalom szakértője lett belőlem. Az unalom mindenütt ott volt a világomban, és ha az ember megkérdezte a gyerekektől – ahogy gyakran tettem –, hogy miért unatkoznak annyira, akkor mindig ugyanazt válaszolták: Mert a feladat hülyeség, mert értelmetlen, mert már ismerik. Azt mondták, valami valódi dolgot szeretnének csinálni, nem csak ücsörögni. Azt mondták, a tanárok láthatólag nem sokat tudnak az adott tárgyról, és világos, hogy nem akarnak többet tanulni róla. És a gyerekeknek igazuk volt: a tanáraik éppen annyira unatkoztak, mint ők.

Az unalom mindennapi jelenség a tanárok életében, és aki egy kicsit is időzött már tanári szobában, az tanúsíthatja, hogy az energiaapály, a nyafogás, a csüggedtség jelen van. Ha megkérdik a tanároktól, hogy miért unatkoznak, rendszerint a gyerekeket hibáztatják, ahogy ez várható is. Ki ne unatkozna, ha faragatlan gyerekeket kellene tanítania, akiket csak az osztályzatok érdekelnek? Ha ugyan érdeklik őket. Természetesen a tanárok maguk is ugyanannak a tizenkét éves kötelező oktatásnak a termékei, amelyik annyira untatja a diákjaikat, és iskolai alkalmazottként jóval szigorúbb szervezetnek a rabjai, mint a gyerekek. Kit lehet hát hibáztatni?

Megosztás

Erica Goldson: Itt állok

A New York állambeli Coxsackie Athens High School 2010-es rendhagyó és felkavaró évzáró beszéde, mely végigsöpört a világhálón. (www.americaviaerica.blogspot.com)

 

Elmesélek egy történetet egy fiatal, de buzgó zen szerzetesről, aki egy nap odament mesteréhez ezzel a kérdéssel: “Ha nagyon keményen és szorgalmasan dolgozom, mennyi időbe telik majd nekem, hogy elérjem a zen állapotot?” A mester elgondolkodott, majd azt felelte: “Tíz évbe.” Akkor a tanítványa azt kérdezte: “De ha nagyon-nagyon-nagyon igyekszem, és mindent beleadok, akkor mennyi időbe telik?” A mester: “Hát, akkor húsz évbe.” “De ha igazán, tényleg nagyon igyekszem, akkor hány évbe?” – kérdezte a szerzetes. “Harminc évbe.” – vágta rá a mester. “Én ezt nem értem – mondta csalódottan a tanítvány – ha keményebben dolgozom, akkor tovább fog tartani? Miért mondod ezt?” A mester így felelt: “Ha fél szemedet a célra szegezed, akkor csak fél szemed lehet az oda vezető úton.”

Én éppen ezzel a dilemmával találtam magam szembe az amerikai oktatási rendszerben. Annyira koncentrálunk a célra, legyen az akár egy dolgozat megírása vagy osztályelsővé válás, hogy közben nem jut időnk a tanulásra. Minden eszközt felhasználunk, hogy eredeti célunkat elérjük.

Sokan azt gondolják, hogy ha egyszer sikerült valakinek egy dolgozatot jól megírni vagy eljutni addig a megtiszteltetésig, hogy az évzáró beszédet elmondhatja, akkor igazán tanult valamit az az illető. Hát, igen, valamit biztosan tanult, de nem annyit, amennyit tanulhatott volna.

Megosztás

Summerhill dráma

játékfilm, BBC 2008, magyar felirattal

Az angol oktatásügyi kormányzat az 1990-es évek végén elhatározta, hogy bezáratja a világhires Summerhill iskolát, amelyet 1921-ben hozott létre a skót A.S. Neill. Az iskola mindig is a közismert angol tolerancia próbaköve volt számos okból. Az egyik ilyen ok az volt, hogy az iskolában kezdetektől fogva nem volt kötelező az órák látogatása, a gyerekek annyit játszhatnak, beszélgethetnek amennyit kedvük tartja. Az iskola felfogása szerint az akademikus tanulás nem fölérendelt tevékenysége a gyerekkornak. A tolerancia másik próbaköve az, hogy az iskolában egy valódi iskolai önkormányzat működik, amely nem csupán nevetséges kérdésekben dönt, hanem egy ember egy szavazat elve alapján tényleges és széles hatásköre van.

Megosztás

Vargha Balázs: Embernek való iskola

Bár Vargha Balázs a cikket több mint negyven évvel ezelőtt írta, ma is nagyon igaz és aktuális minden szava.  Szól a "hátrányos helyzetről", a verbalizmus károsságáról, a túlterhelésről, a tanulás valódi mechanizmusáról, az egész napos iskola realitásáról (1972-ben!) és a (még ma is sok helyen tapasztalható) "dickensi élményekről". Ugyanakkor kiutat is felkínál a befogadó olvasó számára, többek között azt, "ami pénzbe se kerül: a merev, frontális óravezetés helyett teret adni a gyerekek kíváncsiságának, ötletességének, alkotókészségének.. ." Jó olvasást!

Megjelent: Új Írás 1972/6. 105-114. o.

1. A »hátrányos helyzet«

Az általános iskola demokratikus oktatási intézmény: minden gyerek számára egyforma, ingyenes lehetőséget ad a tanulásra.

A jelenleg még általánosan érvényesülő oktatási módszerek mellett azonban az iskolában nem demokratizmus érvényesül, hanem a bibliai törvény: „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”

Megosztás

John Holt: Az elveszett boldogság nyomában - könyvismertetés

John Holt Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. A kontinuum-elv c. könyvéről  (magyarul megjelent 2007-ben. Fordította: Barta Judit. Kétezeregy Kiadó, Budapest)

Számomra olyan jelentősnek tűnik ez a könyv, mint az összes általam eddig olvasott könyv együttvéve. Jean Liedloff leírja és megmutatja benne, hogy a kisbabák akkor fejlődnek legjobban egészség, boldogság, intelligencia, függetlenség, önállóság, bátorság és együttműködés tekintetében, ha a humán biológiai tapasztalat „kontinuumában” születnek és nőnek fel. Úgy, ahogy a „primitív” anyák szülik meg és nevelik fel csecsemőiket, s ahogy vélhetően mindig tették ezt az emberi létezés évmilliói során. Nagyjából egy évig, amíg a kúszó-mászó, felfedező időszak el nem kezdődik, a csecsemők élvezik és igénylik az anyával való folyamatos fizikai kapcsolatot (vagy egy olyan valakiét, akit ugyanolyan jól ismernek és megbíznak benne). Néhány ezer évig a kisbabák mindig megkapták ezt a folyamatos fizikai érintkezést, és minden újszülött – mit sem tudva a történelemről, de mindent tudva saját állati természetéről – elvárja, követeli ezt, és rettentően szenved, ha nem kapja meg.

Megosztás

Fóti Péter: Miért nem tehetnek fel a gyerekek kérdéseket az iskolában?

 

Számos probléma mellett a mai iskolát jellemző dolog az, hogy ott nem a gyerekek, hanem a tanárok kérdeznek. A mai iskolát általában az jellemzi, hogy a tanárok elmondanak valamit, és azután kérdéseket tesznek fel, amelyek arra vonatkoznak, hogy vajon a gyerekek emlékeznek-e arra, amit a tanár mondott, hogy ahogy erre mondják: megtanulta-e a tananyagot, amit elmondtak neki. Mindezt abban a hitben teszik a tanárok, hogy ezzel felkészítik a gyerekeket arra, hogy beilleszkedjenek a modern társadalomba. A magam részéről egyre inkább azt érzem, hogy ez a fajta nézet egészen hamis és félrevezető. Sokkal inkább egyet értek David Gribble-lel, aki így beszél tanári pályafutásáról:

"A legtöbb ember, a legtöbb iskola, amelyik érdekes és újszerű eszmékkel indul, lassan megindul visszafele a konvencionális irányba, míg én a másik irányban indultam el.

 

További cikkeink...

  1. Summerhill a Nők Lapjában

Látógatóink