• Nyomtatás

A. S. Neill: Egy iskolamester kétségek között (A Dominie In Doubt - 1920) - III. rész

 3. fejezet

[…]

61. o.

Macdonald önkormányzat-kísérlete kimúlt. Tegnap a tanítványai megkérték, térjenek vissza a régi rendszerhez.

- Megunták, hogy magukról gondoskodjanak– magyarázta Mac. – Folyton ítélkezniük kellett egymás rosszalkodásai miatt, és ettől megcsömörlöttek.

Megpróbáltam elmagyarázni Mac-nek, miért mondott csődöt a terve. Az önkormányzat csődöt mond, ha nem jelent teljes önkormányzást. Mac volt a levezénylő és az irányadó; ő írta meg az órarendet, ő kezelte a csengőt, és ő határozta meg a szünetek hosszát. A gyerekeknek már csak az a dolguk maradt, hogy fenntartsák maguk közt a rendet, ezért aztán rászoktak egymás beárulására. Minden energiájukat a büntetések kiszabására fordították. A gyűlésük egy rendőrőrssé korcsosult. Ez elkerülhetetlen volt; Mac azzal, hogy előre lefektetett minden szabályt, megfosztotta a gyerekeket attól, hogy kreativitásukat kibontakoztathassák. Nyilvánvaló, hogy abba fektették minden energiájukat, amibe lehetett: a szabályok ellen vétkezők megbüntetésére. Dióhéjban, romboló tevékenységekbe ölték az energiájukat, ahelyett, hogy építő jellegű dolgokkal foglalkoztak volna. Mac most le van lombozva.

- Nem működik ez a dolog – hajtogatja egyre-másra.

[…]

 

4. fejezet

[…]

78.o.

MacDonaldnak ma temetésre kellett mennie, ezért megkért, hogy helyettesítsem egy órára. Örömmel egyeztem bele.

- Tarts nekik egy lélektan órát – mondta. – Talán jót tesz majd a magatartásuknak.

Átmentem az iskolába két órakor, Mac bemutatott, bár sok gyereket ismertem már; a játszótéren és a földeken már találkoztam velük.

Mac elment, én meg leültem a helyére.

- Beszélgetni fogunk – mondtam. – Egy kis baráti beszélgetés sokszemközt. Szeretném tudni a véleményeteket bizonyos dolgokról.

Érdeklődéssel néztek rám.

- Miért ültök csöndben az iskolában?

Andrew Smith feltette a kezét.

- Azért, uram, mert ha nem csináljuk, akkor a mester elver minket.

- Nyomós érv, valóban – jegyeztem meg. – Most azt szeretném tudni, hogy miért dobáljátok egymást óra alatt papírgalacsinokkal meg ceruzákkal?

- Uram, mi sosem teszünk ilyet! – mondta a kis Jeannie Simpson.

- A tanár úr megbüntetne minket – mondta egy másik lány.

- De – mondtam – egészen biztos, hogy volt olyan, akivel ez előfordult!

Tom Murray, az iskola rossz gyereke (legalábbis Mac szerint) feltette a kezét.

- Én egyszer megtettem, és a mester megvert érte.

- Miért tetted ezt Tom?

Tom erősen gondolkodott.

- Nem tetszett az óra – jelentette ki egyszerűen.

Ekkor tovább mentem.

- Most azt szeretném, ha azon elgondolkodnátok, hogy amikor Tom a papírgalacsint eldobta, akkor önző volt, vagy nem?

Mindenki, Tomot is beleértve, úgy ítélkezett, hogy ez egy önző cselekedet volt.

- Nem értek egyet – mondtam én. – Tom a többieknek szeretett volna szívességet tenni. Mindenki unta az órát, de Tom közbelépett és elvonta a figyelmeteket. Sajnos Mr. Macdonald figyelmét is, de ennek nincs semmi köze Tom szándékához. Tom viselkedett a legönzetlenebbül; ő tette a legnagyobb jót az osztálynak.

- A mester nem így gondolná! – mondta Tom grimaszolva.

Peter Wallace gondosan összehajtott egy papírdarabot, és Tom felé hajította.

- Na, most – mosolyogtam – gondolkozzunk el ezen a dolgon. Miért dobta ezt a galacsint most Peter?

- Mert az osztály unatkozott – szólt közbe egy kislány, és az osztály nagy hahotával díjazta a megjegyzést, az én kontómra.

- Igaz! – nevettem. – Akkor csináljunk valami mást? – Az osztály tiltakozott, így folytattam.

- Péter meg tudod mondani, hogy miért dobtad el azt a papírt?

- Viccből – mondta Péter pironkodva.

- Azért csinálta, hogy ő legyen a középpontban – mondta Tom Murray, mire Peter behúzta a nyakát.

- Bölcs válasz, Tom – mondtam. – De mindannyian így vagyunk ezzel; mindannyian szeretjük, ha a figyelem központjába kerülünk. Ki a legjobb aritmetikából?

- Willie Brown - harsogta az osztály, és Willie Brown büszkén felemelte a fejét.

- És ki tud a legjobban verekedni?

- Tom Murray - válaszoltak a fiuk, és egy kis fiú hozzátette: - Tom elintézi Willie Brown-t egy kézzel!

Tom megpróbált ártatlan képet vágni.

Sorra vettünk mindenkit, és kiderült, hogy az osztályban egy kivétellel minden gyereknek volt valami képessége, amire büszke lehetett. A kivétel Geordie Wylie volt, egy kistermetű, sápatag, szenvedő tekintetű tizenhárom éves fiú. Az osztály egyhangúan úgy találta, hogy Geordie-nak nincsen semmihez tehetsége.

- Még köpni sem tud elég messzire! – közölte egyikőjük.

Geordie zavara arra késztetett, hogy váltsak témát, de elhatároztam, hogy később elbeszélgetek vele.

Néhány dolgot, amire büszkék voltak a gyerekek, igen különösnek találtam.

Jake Tosch arra volt büszke, hogy apját egyszer vadorzás közben egy vadőr rajtakapta.

Jock Wilson egyszer talált egy schillinget. […] Egy másik fiú azzal büszkélkedett, hogy képes elszívni egy pipát Bogie Roll dohánnyal, anélkül, hogy rosszul lenne (és meg kellett ígérnem, hogy ezt nem mondom el a mesternek). A lányok büszkék voltak a jó tanulmányi eredményükre, vagy a kézimunkájukra.

Nem hagytam annyiban, és arról faggattam őket, hogy mi a céljuk az életben. A fiúk kevesebb fantáziáról tettek tanúbizonyságot, mint a lányok. Hatan közülük ugyanúgy földművesek akartak lenni, mint az apjuk. Egy városi ember számára ez szerény célnak tűnhet, de ezeknek a fiúknak ez itt hatalmat és társadalmi pozíciót jelent. Két lovat irányítani egyszerre, megfékezni a megvadult lovakat – ilyesmikre büszkék a parasztgyerekek. Egy gyerek mérnök szeretett volna lenni, egy másik hivatalnok (mert nem kell levennie a zakóját, ha dolgozik), egy másik katona.

- Senki nem akar tanár lenni!- provokáltam őket.

- Nem vagyunk elég okosak hozzá - mondta Tom Murray.

A lányokhoz fordultam.

- Lássuk most, hogy nektek milyen terveitek vannak! - mondtam reménykedve. Ahogy vártam: három tanár, két ápolónő, egy doktornő, egy ….úrhölgy. Ez a lány Maggie Clark volt. Mert látta egy magazinban, hogy a hölgyek autón járnak.

- És mi a helyzet a férjhez menéssel? – kérdeztem.

- Nem, nem akarok férjet, csak sok gyereket – mondta. A fiúk egyből elkezdtek vihogni – nem csoda, hisz szexuális kultúrájuk a szántóvető emberek szintjén van.

Egy másik lány megjegyezte, hogy Maggie milyen önző.

- De nem vagytok-e mindannyian önzők? – tettem fel a nagy kérdést.

Az osztály sértődötten tagadta, hogy azok lennének.

- Rendben – mondtam – , mit szólnátok egy kis fogalmazási gyakorlathoz?

Engedelmesen elővették a fogalmazásfüzetüket, de én visszarakattam velük. Kiosztottam nekik kisebb lapokat.

- Most tegyük fel, hogy mindannyitoknak adok fejenként öt fontot, hogy azt csináljatok vele, amit akartok. Írjátok le, hogy mit csinálnátok vele, azután hajtogassátok össze a papírlapokat, és adjátok ide nekem.

Lelkesen bólogattak, és öt perc múlva kezemben volt egy halom összehajtott papírcetli. Ekkor a tábla közepére húztam egy vonalat és a két oszlop fölé felírtam: „önző” és „önzetlen”. A gyerekek susmorogtak, és nevetgéltek.

- Na, most kiderül, hogy az osztály önző, vagy önzetlen-e? - azzal kihajtogattam az első papírt.

- Úgyis mindenre azt fogja majd mondani, hogy „önző!” – legyintett egy fiú.

- Én ugyan nem! Ti fogtok dönteni, szavazással. Az első válasz: „Vennék egy biciklit.” Önző vagy nem önző?

- Önző! – ordította az osztály, és én tettem egy strigulát az első oszlopba.

- Következő cetli. „Roller, kés és a maradékon egy fagyi.”

- Önző! – felrajzoltam a következő strigulát.

- Következő: „Egy pár csizma”. Önző vagy nem önző?

Az osztálynak itt meg kellett állnia, és gondolkodni.

- Önző – mondták néhányan.

- Önzetlen – indítványozták mások – Mert ezzel segítene az anyjának.

- Akkor most szavazunk róla – mondtam. Kétfős többséggel az önzetlent szavazták meg.

Rengeteg „késünk” volt, „ruhák, édességek, biciklik”. Ezeknél nem volt szükség szavazásra. Azután jött a meglepetés.

- Elküldeném a legutolsó pennyig a szenvedő német gyerekeknek.

- Önzetlen! - ordított az osztály egy emberként.

Már azon voltam, hogy felírom a strigulát, amikor egy fiú azt mondta:

- Ez mégis önző, mer’ az a lány annyira büszke arra, hogy milyen önzetlen!

- Honnan tudod, hogy ez egy lány? – kérdeztem.

- Mert tudom, hogy Jean Wilson írta – vágta rá, és a lány elvörösödött.

Heves vita alakult ki Jean válasza körül.

- Önző - mondta Mary –, mert élvezi azt, hogy ezt teszi, és ezt nem érezné, ha nem tenné meg. Ezért önző.

Végül szavaztak, és nagy meglepetésemre a Mary válasza három szavazatnyi többséggel önzőnek nyilváníttatott. A háttérben, úgy sejtettem, a németek iránti gyűlölet húzódott.

Összesítettem.

- Megítéltétek önmagatokat – mondtam –, és ennek megfelelően 87 százalékban önzők és 13 százalékban önzetlenek vagytok.

A kísérlet ötlete nem tőlem származik. Homer Lane-től vettem, aki szerint ez nagyon jó bevezető az iskolai pszichológiához. „Ez a legjobb módja annak, hogy a gyerekek elkezdjenek saját viselkedésükön gondolkodni” – állította, és az én kísérletem ezt alá is támasztotta.

Amikor Mac visszaérkezett, azt mondtam neki:

- Nagyszerű gyerekeid vannak, Mac.

- Voltak nehézségeid? – kérdezte

- Mire gondolsz?

- Arra gondoltam, majd megpróbálnak ugratni, különösen Tom Murray. Ő különösen nehéz eset.

- Tom egy kis angyal! – mondtam. – Minden gyerek az, ha egyenlő félként bánnak vele. Nem volt semmi gond, de azt kérném, hogy küldd át Geordie Wylie-t hozzám ma délután. Valami baj van azzal a gyerekkel. Nincsenek tervei, céljai, és nagyon erős kisebbrendűségi komplexusa van. Szeretnék vele egy meghitt kis beszélgetést folytatni.

Mac megígérte, és a fiú el is jött hozzám három órakor. Betereltem a hallba, és ő feszengve ült egy szék szélén.

- Mesélj magadról, Geordie! – kértem, de nem felelt.

- Tart nyulakat?

- Tartok.

- Milyen fajtát?

- Két himalájait és egy Patty-t.

- Galambot is tart?

- Azt nem.

Mintha vizet próbálnék fakasztani a sziklából.

- Mit szoktál csinálni, amikor hazamész az iskolából?

Hosszú és nagy szenvedések árán sikerült csak valamit is kiszednem belőle. Csak annyit sikerült megtudnom róla, hogy a vadnyugati történetek lelkes olvasója. Kértem, jöjjön el máskor is, és megígérte, hogy el fog jönni.

Ma este kifaggattam Macet róla.

- Nagy álmodozó a gyerek – mondta –, és lusta is. Mindig figyelmetlenség miatt kell megszíjaznom. Nem valami férfias jelenség, sosem játszik, csak ácsorog a játszótér szélén.

- Szokott verekedni? – kérdeztem.

- Gyáva kis kölyök, de van valami furcsa benne ezzel kapcsolatban. Ha valaki kikezd vele, mindig egészen belesápad a verekedés gondolatába is, de akkor is kiáll, és persze mindig alul marad.

- Mac, megtennél nekem egy szívességet? Kérlek, ne verd meg többet azt a gyereket! Ez a legrosszabb büntetés, amivel sújthatod. Szegény kis kölyök ez, és nagy szüksége lenne igazi segítségre.

- Jól van – mondta Mac kedvesen. – Megpróbálom megállni, de néha az agyamra megy.

[…]

 

6. fejezet

[…]

109. o.

Homer Lane a dorseti Little Commonwealth főfelügyelője volt. Elment a kiskorú bűnözők tárgyalásaira a bíróságra, és kikönyörögte, hogy a magisztrátusok a legnehezebb eseteket adják át neki. Levitte őket Dorsetbe, és szabadságot adott nekik. Megtagadta, hogy bármilyen szabályt lefektessen, és persze ez káoszt eredményezett a Little Commonwealth kezdeti történetében. Lane maga is beállt az antiszociálisan viselkedő gyerekek köz; eggyé lett a bandával. Amikor a közösség úgy gondolta, hogy a legjobb önkifejezési eszköz az ablakok betörése volt, Lane segített nekik ablakot törni. Az ő nagyszerű pszichológiai érzékét a legjobban Jabez története illusztrálja.

Jabez egy velejéig romlott egyéniség volt; volt tolvaj, rabló, a mások piszkálását felsőfokon űzte. Amikor a Commonwealth-be megérkezett, erősen meglepődött azon, amit látott. Azt látta, hogy a fiúk és lányok keményen dolgoznak egész nap, este pedig a gyűlésen saját szabályaik felől döntéseket hoznak. Jabez nem értette mindezt, és mivel nem értette, ellenségesen állt hozzá.

A Commonwealth polgárai kis házakban laktak, és egyik este Lane elment Jabez házikójába. Teázgattak kicsit, aztán Lane leült Jabez mellé.

- Mi az, ami miatt folyton zúgolódsz, Jabez? – kérdezte. – Nem tetszik neked a Commonwealth?

- Nem – vágta rá Jabez gonoszan.

- Mi nem tetszik?

- Túlságosan tekintélyt parancsoló nekem – felelte Jabez, és tekintete az asztalra tévedt. – Ezek az elegáns csészék meg tányérok! Minek ez nekem? Szeretném az összeset ripityára törni!

Lane felállt, odalépett a kandallóhoz, felvette a piszkafát, és odanyújtotta Jabeznek.

- Akkor törd! – utasította.

Jabez csak bámult rá. Elvette a piszkafát, és összetörte a csészéjét.

- Remek! – kiáltotta Lane. – Jabez ezennel jobbá teszi a Commonwealth-t – azzal odatolt Jabez elé még egy csészét. Ezeket is összezúzta, és Lane már nyúlt is a tányérok után. De ekkor Jabez már kezdte furán érezni magát. Jó móka volt csészéket törni, amíg azzal a szabályok ellen lázadott, de itt nem volt mi ellen lázadni, és Jabez érezte, hogy ostobaságot művel. Abba akarta hagyni, de nem tudta, hogyan jöhet ki ebből a helyzetből a méltóságát megőrizve. Szerencsére a házikó másik lakója a segítségére sietett.

- Magának mindegy, Mr. Lane – mondta a lány – , de ez nem a maga háza, és Jabezzel épp a mi tányérjainkat zúzatja szét!

Jabez örömmel vette a beavatkozást; végre megvolt a kitűnő kifogása, hogy abbahagyja a tőrés-zúzást.

- Hú, de igazad van! – mondta Lane derűsen. – Jabez törjön valami mást! – és már le is tette az orra elé az aranyóráját.

- Törd ezt szét, Jabez!

- Nem – mondta Jabez – , az óráját nem töröm.

Persze Jabez úgy tudta, hogy ha valaki megtehet valamit, és mégse teszi, az gyáva kukac.

- Na, úgyse mered széttörni!

Jabez újra megragadta a piszkafát.

- Mi van? Nem merem?

- Nem, nem mered!

Pár pillanatig az órát bámulta, majd ledobta a piszkafát, és kirohant a szobából.

Szegény Jabez elesett Franciaországban. Láttam a leveleit, amit Lane-nek írt a frontról, és azokat a leveleket egy rendes, jó gyerek írta.

Jabez előélete másból sem állt, mint elnyomásból. A tekintély mindig közbelépett, akármit is tett, és megakadályozta a tetteit. Ennek egyenes következményeként Jabez még tizenhét évesen is kisgyerek volt. A törés-zúzás iránti gyerekes vágyát mindig elnyomták, de a tudatalattijába befészkelte magát, és később Jabez még mindig egy három éves gyerek módjára viselkedett. A terápia az volt számára, hogy bátorították, élje ki gyerekes szenvedélyét; pár csésze összetörésével Jabez kiélte felgyülemlett rombolási vágyát. A fegyelmezés csak elnyomta volna ezt a vágyat; a szabadság engedte, hogy kifejezze azt.

Homer Lane a felszabadítás apostola. Úgy véli, hogy a tekintély, a zsarnoki hatalom végzetes a gyerek számára; az elnyomás káros. Csak azzal teszünk jót a gyereknek, ha szabadon engedjük, hogy úgy fejezze ki önmagát, ahogy akarja. És mivel jó pár barátom van, aki bűnözőként érkezett a Little Commonwealth-be, úgy gondolom, Lane-nek igaza van. Szerintem, az iskolák is el fogják ezt ismerni… úgy 2500 táján.[1]

[…]


[1]Neill 1960-ban a következőket fűzi hozzá Jabez történetéhez: „Lane a dolgokat nagyon leegyszerűsítette. Amikor Jabezt arra bizatta, hogy törje össze a csészéket, Jabez ledobta a piszkafát, és sírva elrohant. Lane azt állította, hogy ez az incidens megszabadította a fiút a gátlásaitól, melyek ekkor mintegy kiömlöttek belőle. Én ezt nem hiszem. Így visszatekintve úgy látom, hogy Lane eltúlozta a dolog jelentőségét. Nincs egy pillanat alatt bekövetkezett gyógyulás; minden gyógyulás hosszú időt vesz igénybe. Igaz: Lane tette a gyógyulás útjára helyezte a fiút, de azt nem kellett volna állítani, hogy ez az egy eset elég is volt, hiszen azt hihetnénk, hogy Jabez tíz perc leforgása alatt új emberré vált. Mégis azt mondom, Lane nem állított semmi igaztalant: mondani akart valami fontosat, és ezt alátámasztotta egy személyes anekdotájával.” Neill: Summerhill School: A New View of Childhood. Szerk. Albert Lamb (St. Martin’s Griffin, New York, 1992), 211.

A könyv teljes egészében itt olvasható angolul

Kapcsolódó oldalak: