• Nyomtatás

John Holt: Miért nem segit a piros tinta az irástanításban?

Fellapoztam az Observer 1982.10.12.-i számát, amely cikket közöl Ted Sizer-től az írástanításról. Akkoriban írtam is egy levelet neki –de mégsem küldtem el, azt gondolván “Mi célja lenne hiábavaló vitába keveredni?”.

Újra elolvasva a cikket nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne hívjam a figyelmet arra, hogy annak szinte semmi köze a valósághoz, ahogy az elmúlt pár évben szinte egyetlen iskoláról szóló írásának sem. Sizer egy Horatio nevű képzeletbeli angoltanárról ír, “aki hisz a szigorú írásoktatásban”, de akinek nincs ideje “piros golyóstollal elgondolkodtató bírálatot írni a margóra, vagy a diák szövegébe bárhova”. Legyen kevesebb diákja, javasolja Sizer, így hosszabb dolgozatokat írathat, több margót írhat tele piros golyóstollával, ennélfogva feltehetően jobb írókat nevel.

Mindez egy Álomvilágbeli képzelgés.

Először is: az iskolák, mint Andover, vagy a hozzá hasonlók, amiben jártam, ahol az angoltanároknak van idejük a Sizer javasolta dolgokat tenni, nem változtatják a rossz írókat jó íróvá. Az ilyen iskolákban 4 év alatt általam megismert diákok egyikének sem fejlődött komolyan az íráskészsége ottlétükből fakadóan. A feltörekvő előkészítő iskolák nem tudnak sokkal nagyobb arányú kitűnő tanulót felmutatni a felsőbb osztályokban, mint a kezdő osztályoknál. Aki jó íróként jön, feltehetően úgy is hagyja el az iskolát, aki aránylag ügyetlenül (az Andover szinten), az ügyetlenül távozik.

Másodsorban: diákként tudtam, majd tanárként is megtanultam, hogy a tanulók még a sikeriskolákban sem olvassák el, még kevésbé elmélkednek a piros golyóstollas firkálmányokon. A diákok, akik ötöst kapnak talán élvezettel olvassák a tanárok esetleges kiegészítő megjegyzéseit, de ezeket elolvasva félredobják írásukat. Akik hármast vagy kettest kapnak, olvasás nélkül teszik azt. Amikor a felkapott Commonwealth iskolában angoltanár voltam, felajánlottam a diákjaimnak, hogy az általuk kívánt részletességgel megszerkesztem az írásaikat, amennyiben önként vállalják, hogy újraírják azokat, egyikük sem élt az ajánlattal.

Harmadszor: nem így lesznek a jó írók. Csupán egy feltétel mellett tanuljuk meg a nyelv helyes használatát: ha olyan dolgokról beszélünk/írunk, amiről beszélni/írni akarunk olyan embereknek, akiknek akarunk. Amikor az Andover-szerű iskolák olykor igazán színvonalas írásokat produkálnak, akkor a diákok lehetőséget kapnak, hogy saját maguk által választott témában írjanak olyan közönséghez, akikhez tényleg szólni akarnak. Kis piros megjegyzéseknek ehhez semmi köze. Minden jó írás mögött az a gondolat vagy inkább remény áll, hogy az írás változást hoz, még ha csak a legkisebb örömérzet formájában valaki számára, talán csak önmagának. Az evilági Horatiok kevéske diákjának adatik csak meg valamicske esélye az ilyen írásra. 6 évnyi sikeriskolai és főiskolai dolgozatírás után (sose kaptam ötösnél rosszabb jegyet) csak egy dolgozatom van, amit most is örömmel birtokolnék.

Negyedszerre: még ha a kis piros jelek jobb írást eredményeznének, vagy segítenék annak létrejöttét, akkor is amire a diáknak igazán szüksége van, az a gyakorlás. Ha a diákok által írható mennyiség a tanár javító-, olvasó-kapacitása által limitált, a diákok nem írnak eleget. Ha olyan tanulókkal találkozom, akik komolyan veszik az írást és megkérdezik tőlem, mi módon fejlődhetnének, azt válaszolom, hogy legkevesebb 1000 szavas, de inkább hosszabb szöveg írásában kéne napi szinten gondolkodniuk. Akár levélformában – amúgy csodálatos irodalmi forma és talán a legtöbb jó írás csírája – vagy naplóként, vagy egyszerűen szabadon áramló tudatfolyamként. De az elsődleges elvárás az íróval szemben a lényeg-megragadás, ezt mindennél fontosabb a fiataloknak gyakorolniuk. Amikor a Berkeley végzőseinek – a legsikeresebb sikertanulóknak – azt a feladatot adtam, hogy írjanak valamit, amit senki sem lát majd, amit maguknak írnak, nagyon élvezték a kísérletet és sok szempontból feltárónak és hasznosnak találták azt; elmondták, diákéveik alatt még soha nem kérték őket ilyesmire.

Az esély, hogy bármely angol-tanszéki testületet meggyőzzünk az írás ilyen megközelítésű oktatásáról – nem beszélve a sikeriskolákról – közel azonos azzal, hogy én vagy te átugord a Prudential épületet. Így a Horatiok tovább firkálgatják jobbára szarkasztikus megjegyzéseiket a margókra, a diákok továbbra sem vesznek majd róluk tudomást és még mindig azt fogják gondolni, hogy az írás valami olyasmi, amire a tanár jegyet ad, és így minden marad a régiben.

Üdvözlettel a valóság nevében: John Holt

1984 március 6.
fordította: Jinda Réka (forrás: John Holt: Life worth living - válogatott levelek / 1990 190-192.old) / (Levél Steven Perlstein-hez a bostoni Observer c. lap szerkesztöjéhez az irás/fogalmazás tanításról)