• Nyomtatás

John Holt: Árulkodás és csend

(Két részlet a szerző "How Children Fail" c. könyve második fejezetének 1982-es kiegészítéséből)

Árulkodás

Amikor korábban arról írtam, hogy a gyerekeknek egymástól is biztonságban kell lennie nem annyira a fizikai erőszakra (bár ez is előfordul már a legalsó osztályokban), sokkal inkább a szellemi erőszakra gondoltam. Emberek százszámra – tanárok, volt tanárok, gyakorló tanárjelöltek, emberek, akik maguk tanítják gyerekeiket és gyerekek maguk is – számoltak be arról, hogy osztályokban azt látták, hogy azokat a gyerekeket, akik valamit nem tudnak, vagy csak rosszul tudnak valamit megcsinálni, a többi gyerek, sőt a tanárok is kigúnyolják.

Amikor elkezdtem az ötödikes osztályomat tanítani, elhatároztam, hogy ezt meg fogom változtatni, nem azért mintha ezzel kapcsolatban valami nagy elméletem lenne – azok később jöttek – hanem azért, mert általában szeretem a gyerekek társaságát, és gyűlölöm, ha látnom kell, hogy közönségen és erőszakosan viselkednek.

A gyerekek hozzám egy negyedik osztályból jöttek, amelyben a tanárnak, aki sok vonatkozásban intelligens és kedves (hasonlóan sok más tanárhoz) volt, nagy igénye volt arra, hogy ö legyen az egyetlen tekintély a teremben. Nem volt rosszindulatú a gyerekekhez, és sok gyerek szerette öt, De arra soha nem került sor, hogy megakadályozta volna azt, hogy azok egymáshoz közönségesek legyenek, kivéve persze ha ez hangos vagy erőszakos formát öltött, amelyik zavarta az osztályt. Legelőször azt mondta volna a kérdéssel kapcsolatban, „Milyen károm származik abból, ha a gyerekek közönségesek egymással? Miért foglalkozzam pont ezzel a kérdéssel, amikor annyi minden problémám van, amivel foglakoznom kell?

Másodsorban azt gondolta, mint a legtöbb felnőtt, hogy a gyerekek természettől kegyetlenek, és ö semmit sem tud ezzel csinálni, kivéve, hogy határt szab a kegyetlenségnek. Az is lehet persze, hogy pusztán azt figyelte, hogy jók-e a gyerekek (ami azt jelenti, hogy azt csinálták amit ö akart) vagy rosszak (ha nem azt csinálták), és soha nem vette észre mindazt amit egymással műveltek. Ezelőtt csupán egy évvel egy barátom mesélte, hogy a környék egyik „legjobb” iskolájában egy barátja 10 éves lánya heteken keresztül boldogtalan áldozata volt egy nem beszélünk veled összeesküvésnek a többi gyerek részéről, a nélkül, hogy a tanár egyáltalán észrevette volna.

Ezek persze utólagos gondolatok. Amit én akkor az év kezdetén észrevettem, az az volt, hogy az év kezdetén a gyerekek állandóan azon igyekeztek, hogy magukat nálam jó színben tüntessék fel, míg társaikat lebecsültessék velem. Állandóan hozzám rohantak és pletykálkodtak, hogy ez vagy az ezt vagy azt mondta. Utáltam ezt, és ki nem állhattam. Ezért aztán, amikor a gyerekek hozzám futottak ezekkel a történetekkel, akkor a szemükbe néztem és határozott hangon azt mondtam nekik: "Törődjél a saját dolgoddal". Meg voltak lepődve, szájuk kinyílt a csodálkozástól, és gyakran másodszor is el kellett mondanom "Törődjél a saját dolgoddal". Ilyenkor aztán hozzátettem valami hasonlót, mint "Köszönöm, hogy elmondod nekem, értékelem, hogy segíteni akarsz, de (és ilyenkor a szememre mutattam) én látok és hallok (ilyenkor a fülemre mutattam), és mindaz amit látok és hallok az teljesen lefoglal. Ameddig valaki nem sérül meg komolyan, vagy nem lóg valaki három ujjával kapaszkodva az ablakpárkányon (az osztály a második emeleten volt) nem akarok ezekről a dolgokról hallani. A gyerekek megzavarodva elvonultak. Micsoda egy különös osztály. De hamarosan megtanulták a "leckét" és nem telt bele néhány hét és az árulkodás megszűnt.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy annak idején nem volt meg az az elméletem, hogy szeretném az osztályt egy együttműködő osztállyá alakítani, ahol a gyerekek rengeteget tanulhatnának egymástól. Ha valaki akkoriban ezt mondja nekem, még az is lehet, hogy szkeptikus lettem volna. Csak egyszerűen szerettem volna megállítani, amennyire ez erőmből telt az árulkodást, a kicsinyességet, a kegyetlenkedést, mert az zavarta a munkámat, az örömömet az osztályban. Amikor ezt kinyilvánítottam a gyerekek örültek, hogy felhagyhattak ezzel. Egy együttműködő (kooperatív) osztályt hoztak (ők!) létre, és (ők!) megtanítottak arra, hogy mi mindent tudnak gyerekek egy ilyen osztályban egymásnak segíteni és egymástól tanulni. A munkám kimerült abban, hogy ezt megengedtem, számukra helyet és időt biztosítottam. Néztem őket, és örültem, és kimutattam ezt az örömömet a gyerekeknek.

Mindez olyasmi, amit iskolák, tanárok könnyen megtehetnek. Nem kerül többe, mint amennyibe eddig került. Az egyetlen probléma, hogy akik ezt megpróbálják olyan iskolákban, ahol ez nem az iskola politikája, bajba kerülhetnek – ahogyan én is bajba kerültem, vagy Jim Herndon bajba került (lásd a The Way it Spozed to Be c. könyvét), és ahogy minden tanár bajba kerül, akinek eszméi a renddel kapcsolatban mások, mint ahogy azt az iskola elképzeli.

Csend

Rendfelfogás. Ez a szó Wallace Steveens egy költeményéből származik – "Rendfelfogások Key West-ben" (Ideas of Order in Key West).


Hogy egy kapaszkodót adjak, ahhoz, hogy milyenek az én elképzeléseim a rendről, elmesélem a Q (Cs) történetét.

Az iskolában, ahol Bill Hullal dolgoztam, Bill egyre inkább egyedül hagyott, mert egy vagy két másik tanárral közösen alsóbb osztályokban folytatott matematikával kapcsolatos kísérleteket. Így a tél végére és tavaszra majdnem egészen az én osztályom lettek. Én nagyobb zajt tűrtem el, sőt kedveltem, mint ö. De ez egy problémával konfrontált engem. Szerettem volna nagyobb lehetőséget adni arra, hogy a gyerekek beszélhessenek egymással, és élvezhessék egymás társaságát. De a gyerekek energiával teltek, és izgatottságukban gyakran fékezhetetlenek. Szükségem volt egy módszerre, hogy hogyan fékezzem meg a zajt, amikor ezt akartam. Nem akartam egy mindig csendes osztályt sem, de azt sem, hogy ordítanom kelljen rájuk, hogy maradjanak csöndben.

Igy kitaláltam a CS (Q=quiet) (Cs=Csönd) –t. Elmagyaráztam nekik, hogy azt szeretném, hogy legyen sok lehetőségük arra, hogy beszéljenek, de ha a zaj túlzottan nagyra nőtt, és ha én akarok valamit elmagyarázni nekik, szükségem van arra, hogy csend legyen. Amikor csendet akartam, akkor a tábla felső szélére írtam egy CS betűt. Amikor a betű a táblán volt, akkor az általános iskolai szabály jött érvénybe, és akkor csak az beszélhetett, aki feltette a kezét és én felszólítottam. Egy nagy kartonra felírtam a szabályt: Amikor a CS a táblán van, akkor nincs beszélgetés, kivéve azt, ha valaki felteszi a kezét és engedélyt kap. Ez volt a CS mondat. Mikor a CS fent volt a táblán, és valaki mégis beszélgetett, akkor a neve mellé tettem egy jelet, és azt mondtam, hogy adtam neki egy CS-t. A büntetés az, volt, hogy amikor a szünet elkezdődött, akkor minden jelölésért le kellett írnia a CS mondatot, mielőtt kimehetett volna játszani. Három Cs, három mondat.

Később a mondatot lerövidítette, mert nem akartam elrabolni a gyerekek pihenő idejét, részben azért, mert azt gondoltam, hogy ez fontos nekik, részben, mert még egy perc is, amit valakinek egy buta mondatot kell leírnia, mialatt a többiek már kimehetnek az iskolaudvarra és szervezik játékukat. Egy percnyi írás ugyanolyan elrettentő erővel bírt, mint 5 percnyi irogatás.

Szóval ez volt a CS. Amikor először írtam fel, akkor rajzoltam köré egy kis négyszöget (lásd az illusztrációt) A gyerekek, akik mindig jó ügyvédek, azt mondták, hogy a CS mindaddig nem hivatalos, amíg nincs körülötte a doboz. Egyetértettem ezzel. Ekkor lassan a gyerekek kitaláltak és kifejlesztettek egy-egy nagyszerű szokást. Amikor elkezdtem írni a CS-t, akkor elkezdtek halkan zümmögni, Ez a hümmögés azután erősödött, és egy ordításban végződött, de amikor a kréta a négyzet megrajzolása után felemelkedett a tábláról, néma csend lett.

Néha napján arra gondoltam, hogy esetleg valamit csinálni kellene ezzel a CS előtti ordítással. De nem csináltam semmit. Elsősorban azért, mert szerettem ezt. Bizonyítéka volt annak, hogy a gyerekek ötletesek és képesek valamit létrehozni. Másrészt rájöttem, hogy a CS ordítás része volt annak, hogy a CS működött. Része volt annak, ahogy ők a CS-t magukévá tették.

Később rájöttem, hogy általában nem is síri csöndre van szükségem, és bevezettem a kis cs-t, ami azt jelentette, hogy szabad suttogni, és csendre maradt a nagy CS rendszere.

Egy évvel később saját ötödikes osztályom volt egy másik iskolában, ahol újra bevezettem a CS-t. Elmondtam a gyerekeknek, hogy miért találtam ki ott a CS-t és elmondtam, hogy az működött. Semmit nem tettem ehhez hozzá. Egy héten belül, hogy bevezettem a CS-t ez az osztály is kitalálta az elhallgatás korábbi osztályban szokásos módját. Először a gyerekek egyre hangosabban beszéltek, amikor meglátták, hogy elkezdem írni a CS-t, de hamarosan ők is mormolni kezdtek, ami ugyanolyan hirtelenséggel fejeződött be, mint a másik osztályban.

Még jobban csodálkoztam és örültem amikor minderre sor került. Ma azt gondolom, hogy azokban az osztályokban, ahol a gyerekek otthon, biztonságban érzik magukat, ha a tanár bevezeti a CS-t, akkor a gyerekek hamarosan ki fogják fejleszteni a mormogás elmondott módszerét, és azt remélem, hogy a tanárok elég bölcsek lesznek ahhoz, hogy ezt megengedjék.

Csak egyszer fordult elő, később egy másik osztályomban, hogy a gyerekek próbára tették a CS-t. Ez az osztály ebben az időben nagyon közvetlen volt, és jó viszonyban volt velem. Egy nap, amikor a CS fent volt a táblán, néhány bátor gyerek, köztük jó néhány a kedvencem elkezdett sokat beszélni. Én elkezdtem tömegesen kiosztani a CS-ket. A többi gyerek amikor ezt látta szintén elkezdett beszélni.  Az lett a játék, hogy Mr. Holt milyen gyorsan tud CS-ket osztani. Amikor ezt átláttam, abbahagytam mindent és egy kis beszédet intéztem az osztályhoz: Nézzétek, tudom mi történik itt. Megpróbáljátok, hogy tönkre tudjátok e tenni a CS rendszert, és a válasz erre, hogy természetesen az, hogy igen. A rendszer csak azért működik, mert ti azt gondoljátok, hogy ez egy tisztességes és érzékeny rendszer, és ezért vagytok hajlandók működni hagyni. Az igazi kérdés az, hogyha a CS rendszert nem működik mi lesz helyette. Nekem szükségem van, valamilyen módszerre, hogy csönd legyen az osztályba, ha nekem erre van szükségem. Megengedem, hogy beszéljetek, lehet zaj az osztályban, de nekem valahogy ellenőrzésem kell legyen a dolgok felett, ahogyan erre más tanároknak is szüksége van. Megkérdeztem, hogy van e valaki aki azt gondolja, hogy a CS rendszer igazságtalan? Senki nem mondta. Megkérdeztem, hogy szeretnék-e valahogyan megváltoztatni? Senki nem mondott semmit. Ekkor azt mondtam: „Kezdjük újra az egészet: bebizonyítottátok, hogy nélkületek az egész CS rendszer nem működik, ha ti nem akarjátok. Most én eldobom az egész lapot a sok névvel , és visszatérek a CS rendszerhez.” Így is tettem. Soha többé nem tesztelték a CS rendszert. És ahogy az év múlt, úgy vált az egész osztály a gyerekek osztályává az „én” osztályomból, és a gyerekek egyre inkább megtanulták a saját zajukat ellenőrizni, és egyre kevesebbet volt szükségem a CS-re. Amikor néha mégis használnom kellett, azok olyan alkalmak voltak, amikor a gyerekek kértek meg rá, mert nekik volt szükségük több békére és csendre.

De a rendről szóló gondolatok túlzottan sok iskolában, olyanok, hogy a rend alapja a félelem és büntetés. Inkább működtetnek egy rendszert ami félelmen alapul, és nem működik, mint egy olyat, amelyik az együttműködésen alapul, és amelyik működik.

Kapcsolódó oldalak: